Február 22-én keltem útra, egy húsvétig tervezett ázsiai utazásra. Szerettem volna emlékezetessé tenni a 42. születésnapomat: egy trópusi sziget közepén, a dzsungelben, egy telefonmentes, csendes Vipassana elvonulással. Véletlenül se csaptam fel utazó bloggernek, néhány élményt viszont szeretnék rögzíteni, mert évek múltán hasznos lehet újraolvasnom.

Az első sokk: mindent letarol a pénzvallás

A hosszú repülés után egyetlen éjszakát töltöttem Koh Samui szigetén, ahol bő 10 évvel ezelőtt megfordultam már, így ismerősnek gondoltam a helyet. Jó ötletnek tűnt a limitált időmet arra használni, hogy az érkezés estéjén beköszönjek a Double Dutch Samui üzletet üzemeltető ismerőseimnek a Big Buddha lábánál, és ha már ott voltam, nyilván fel is sétáltam a szoborhoz.

Emlékeztem rá, hogy 10 éve a helyiek mindenkire rászóltak: cipőt/papucsot a lépcső lábánál levenni, és csakis mezítláb lehet felmenni a Buddhához. Mindenütt tiszteletben tartom a szokásokat, hagyományokat, így annak ellenére sem volt kérdés a mezítlábas séta, hogy zárás előtt totálisan egyedül voltam a helyszínen.

Lefelé jövet aztán megláttam egy szembejövő, felfelé tartó párt, akik cipőben voltak. Rövid gondolkodás után szóltam nekik, hogy „véletlenül se szeretnék beleszólni, mit csinálnak, de tudtommal a lépcső aljától mezítláb szokás közlekedni”. Biccentettek, visszamentek, és letették a cipőiket.

Másnap reggel volt némi időm a szomszédos Koh Phanganra áthajózás előtt, így ismét visszamentem a kikötőhöz közeli Big Buddhához. „Csúcsidő” volt, és tömegek mászták a lépcsőket, egytől egyig cipőben, papucsban, szandálban. Kezdtem rosszul érezni magam, amiért előző nap „rászóltam” valakikre, ezzel együtt totál nem értettem a helyzetet…

Bő 10 éve kellemes élmény volt áldást kérni a „kihelyezett” buddhista szerzetestől, aki meditálva rám hangolódott, mondott néhány szót (amit nyilván nem értettem), majd jelezte, hány karkötőt indokolt felvennem távozás előtt. Ezzel szemben most az történt, hogy a szerzetes mutatta, hova dobjam a pénzt, meglocsolt pár csepp vízzel és automatikusan felkötött rám egy karkötőt, majd intett, hogy „kérem a következőt”. Finoman szólva is csalódás volt ez a futószalagon áldás, aminek hangot is adtam a szomszédos ismerős üzletben (ahol 10 év távlatából is emlékeznek rám a nem mindennapi alkufolyamat miatt, melynek eredménye a videóim hátterében sokszor feltűnő Ganesha szobor nappalimba költözése).

Kibeszéltem a helyiekkel, hogy ma már mindenkinek mindegy, leveszik-e a turisták a cipőjüket és hogy úgy általában hogyan viselkednek a szentély környékén. A lényeg, hogy hozzák a pénzt, minél nagyobb mennyiségben. Elszomorító.

Meglehetősen lehangolva ültem egy fa alatt, a hajóindulásra várva, és azon gondolkodtam, mennyire tönkre tudja tenni az értékeket, hagyományokat a pénzvallás mindenen felülkerekedése. Pár percig kifejezetten magamra is vettem ezt, mivel az elmúlt évtizedeim vitathatatlanul a pénzcsinálásról és befektetésről szóltak. Aztán továbbgondolva nem volt nehéz belátni, hogy

a látogatók nettó vagyonának szintje nem feltétlen van szoros kapcsolatban azzal, ahogy a pénzt használják, és amilyen hatást ezáltal a környezetükre gyakorolnak.

Kevés pénz birtokában is viselkedhet valaki tiszteletlenül és destruktívan, illetve akkor is maradhat alázatos, ha egyébként a fél szigetet megvehetné az anyagi lehetőségeinek köszönhetően. Eddigi éveim során csak a pénzcsinálásban jeleskedtem, a felhasználásával kapcsolatban kifejezetten van mit tanulnom. Az alázatos táborba sorolom magam, és ott is tervezek maradni.

10 nap csend: El se olvastam, mire vállalkozok

A megcélzott „születésnapi elvonulás” tekintetében a Koh Phangan szigetén található Indriya meditációs központra esett a választásom, egy számomra abszolút hiteles ajánlás alapján. Még Magyarországról be is jelentkeztem hozzájuk a március 1-11. közötti programra, a meglehetősen hosszú leírást viszont nem mertem elolvasni. A beköltözés előtti este jutott eszembe, hogy valószínűleg én leszek az egyetlen, aki konkrétan előzetes tájékozódás nélkül vág bele a kalandba.

A helyszínen ezek a szabályok fogadtak (a képre klikkelve, nagyítással talán látszik rendesen):

És ez a napirend:

A hajnali 4-kor kelés annyira nem hat meg. A csendben levést még sose próbáltam ennyi ideig, de alapvetően introvertált vagyok, és nem lételemem, hogy folyamatosan hallassam a hangomat, így nem tartottam tőle különösebben. A telefonom 10 napra leadásától már annál inkább, de így legalább élesben lehetett tesztelni, mennyire profi minőségben meg tud jelenni a FALCON hírlevél nélkülem is. (Meg úgy általában azt, hogy nem áll meg a világ Sólyomi Dávid nélkül, sőt…)

Előre nem sejtettem, hogy az étkezéssel és a hozzá kapcsolódó gondolatokkal komoly problémáim lesznek, ahogy a meditáció „túladagolásával” is. A tábor koncepciója, hogy az érzékszervi élményeket totálisan háttérbe szorítja: szex, drog, alkohol, cigi megtiltva, a kaja pedig minden nap ugyanaz az ízetlen cucc, és déltől másnap reggelig nincs is szilárd táplálék. Ilyen feltételek mellett minden adott, hogy rálásson az ember olyan dolgokra, amikre a mindennapi életében esélye sincs.

A Garmin órámat ugyan nem kellett leadnom, mégis megkérdeztem, mit javasolnak ezzel kapcsolatban. Az volt a válasz, hogy tegyem el, és „float with the bell”, azaz hagyjam, hogy a programváltásokat jelző gongjelzések irányítsák az életemet a következő 10 napban. Megfogadtam a tanácsot. Érdekes és egyben ijesztő volt, amit mondott Anthony, a táborvezető:

Élvezzem, hogy semmilyen döntést nem kell hoznom, mert mindent eldöntöttek helyettem, én csak úgy legyek, és adjam át magam a történéseknek.

Hadd ne mondjam, hogy nem éppen ilyen mentalitással élem a mindennapjaimat…

Néhány konklúzió

Egészen pontosan 235 órán át tartott a tábori csend. Ezen 10 nap szinte teljesen ugyanolyan volt a külső körülmények szempontjából, ennek ellenére elég komoly érzelmi hullámvasúton mentem keresztül. Érdekes volt megtapasztalni, milyen sokféleképpen tudom megélni „ugyanazt” a napot, ezáltal belátni, hogy mennyire a belső világom határozza meg a megtapasztalásaimat.

Anthony megosztott egy tanmesét egy szerzetesi bevonulásra készülő emberről, aki sorra járta a kolostorokat, de egyik se felelt meg neki. Mindenütt kellemetlen szagot érzett. Végül rájött, hogy a szag a hátizsákjából jön. Az általam nagyra tartott Darnel Christian ezt korábban úgy fogalmazta meg, hogy Hawaii egy jó hely, amíg te meg nem érkezel. Magadat, a saját belső állapotodat mindenhova viszed, így amíg ezen nem dolgozol, addig a világ legszuperebb utazása vagy éppen összes pénze se fog sokat lendíteni az életérzéseden. (A legtöbben csak akkor jönnek erre rá, amikor megszerzik a vágyott külsőségeket, de jobb későn, mint soha…)

A telefonom csipogása és csörgése egyetlen pillanatig se hiányzott, a reaktív üzemmódot a mindennapjaimban se szeretem. Proaktívan ugyanakkor szívesen nyomkodtam volna, keresgéltem volna neten. Az utazás alatt egyébként is átkereteződött bennem az iPhone szerepe: a parttól messze beúszva sokszor azon gondolkodtam, hogy bármit elvihetnek a kint hagyott cuccaim közül, csak a telefonom maradjon meg, mert anélkül egyáltalán nem tudnék boldogulni. (Warren Buffettet is egy hasonló felismerésre vezette rá egyik kollégája, és elmondásuk alapján ez a nélkülözhetetlenség lett az Apple befektetési tézisének sarokköve.)

A beszéd őszintén nem hiányzott. Néhányszor ugyan praktikus lett volna megszólalni, a felszínes „ki vagy, honnan jöttél” típusú társalgásoktól való megmenekülés viszont nálam többet nyomott a latban. Terveim szerint a szombati telefon és internetmentes napjaimon ezentúl a karórámat se fogom felvenni. Érdemes kipróbálni, milyen érzést ad az „időnélküliség”.

A tábor végén a telefonomat visszakapcsolva 700 olvasatlan email fogadott. Szép termés 10 nap leforgása alatt, és a korábbinál tudatosabb állapotomban fel is vetett néhány olyan életvezetési kérdést, amiken el fogok gondolkodni.

Hasonló elvonulást belátható időn belül biztosan nem csinálok, arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem véletlenül kerültem oda, és a megtapasztalásoknak lesz szerepe az életemben. Nagy kedvet talán nem csináltam a témához, de ha valamiért mégis megszólít egy ilyen elvonulás ötlete, akkor az Indriya meditációs központot teljes szívvel tudom ajánlani. (A nálam sokkal tapasztaltabb résztvevők is hasonlóan nyilatkoztak a tábor végén.)