Rendhagyó blogbejegyzés ez abból a szempontból, hogy nem osztalékbefektetésről szól, viszont a tanulságai szerintem kifejezetten hasznosak akár ahhoz a műfajhoz is. Tegnap autóztunk haza egy eléggé extrémre sikerült Balaton-kerülő bringázásról és a telefonomat nyomkodva egyszer csak az alábbit láttam Facebookon.

Igazából a képen akadt meg a szemem, merthogy hiperinflációs bankjegyekből van néhány a falamon (a legkisebb és legnagyobb címletet szoktam egymás mellé kereteztetni), és a zimbabwei rekorderből is szépen bevásároltam régebben. A cikk címe szerint ez volt az elmúlt hét év legjobb befektetése, rám pedig egyáltalán nem jellemző, hogy az ultrakonzervatív, cash flow fókuszú megközelítésemmel benne lennék hasonló világverő hozamú sztorikban.

Hazaértem és gyorsan ránéztem a saját számaimra. 2012. június 26-án 30 dollárt fizettem 10 db zimbabwei „100 trillion dollar” címletű bankjegyért (szerencsére a gmail nem felejt, így sikerült előásnom ezt az infót). Az adott napi MNB dollárárfolyam 229,72 volt, így a bekerülési áram 8270 Ft-ra tehető, a szállítási költséggel együtt.

Az már jóval érdekesebb kérdés, mennyiért lehetne most eladni ezeket a bankjegyeket. Nincs tétje a matekolásnak, szóval egyszerűen vettem egy hasonló 10-es pakkot (még ha egyesével árulva talán magasabb árat is el lehetne érni), és azt látom, hogy 130 ezer forint feletti összeget jó eséllyel adnának a „készletemért”. Ezzel számolva 4 év alatt 1484%-os hozam jön ki.

Miért érdekes ez a sztori?

Rossz szokásom, hogy gondolkodok, folyamatosan. A fentiekről sem az jutott eszembe, hogy a 9 db, be nem keretezett bankjegyet gyorsan eladnám, hanem hogy milyen tanulságokat lehet levonni a történetből.

Az első, ami eszembe jutott (talán a non-stop Buffett olvasás miatt), az a Ben Graham féle Mr. Market allegória. A könyvemben és az online tréningben is mesélek erről, így most részletezés helyett abszolút a lényegre koncentrálnék. Biztosan szerepet játszott az álomhozam elérésében az a tényező, hogy 2012 nyara és a tegnapi nap között egyetlen egyszer sem (!) néztem rá a bankjegyek piaci árára. Fogalmam sem volt, mennyit kínálnának érte éppen, így semmilyen pszichológiai nehézséget nem kellett leküzdenem, hogy türelmesen tartsam a „befektetésemet”. (Nyilván nem befektetési céllal vettem a bankjegyeket, de a példa kedvéért nézzük így.) Ezzel szemben a részvényeknek folyamatos az árjegyzése és a legtöbben nem tudnak túllendülni azon, hogy az árfolyamokat nézegessék a részvény mögött álló vállalat valódi értéke, pénztermelő képessége, osztalékfizetése helyett.

Mennyivel jobb befektetővé válhatnál, ha képes lennél úgy gondolkodni, hogy tulajdonrészt vásárolsz minőségi vállalatokban és békén hagyod őket egészen addig, amíg teszik a dolgukat, azaz szépen fizetik Neked az évről évre emelkedő osztalékot. Könnyebb ezt mondani, mint megtenni, főleg a mai hiperaktív világban, ahol azt gondoljuk, hogy az aktivitással lehet pénzt csinálni, hozamot termelni. Nem voltam túl aktív a bankjegyeimmel, gyakorlatilag most ástam elő a borítékot, amiben anno érkeztek, mégis szépen hoznának a konyhára, ha eladnám őket.

Nem ragozom tovább, mert valakit egyből eltalál ennek a példának az üzenete és érzi a súlyát, másnak pedig úgyis hiába beszélnék.

Még egy dolgot ugyanakkor kiemelek: a zimbabwei bankjegyek megvétele szerintem (továbbá Buffett és Graham szerint) nem tekinthető befektetésnek, sokkal inkább spekulációnak. Ezek szimpla papírdarabok, melyek belső értéke nulla. Az árukat csupán a kereslet-kínálati tényezők határozzák meg, bevételt semmilyen formában nem termelnek a tartási időszak alatt. Aki meggazdagodási céllal vásárolt be belőlük, az gyakorlatilag a „nagyobb hülyére” várt (tudományosabban: „the greater fool theory”), aki többet is hajlandó majd fizetni értük. Ezúttal szerencsések voltak a spekulánsok és biztosan szép számmal jelennek meg cikkek a témában (a 444-esek is tuti, hogy külföldi portálokon találtak rá a sztorira), viszont látni kell, hogy egy percig sem volt garancia a sikerre.

Hasonlóan végiggondolva, azok a részvények, melyek nem fizetnek osztalékot, azaz nem tesznek folyamatosan pénzt a tulajdonosaik zsebébe, nem sokban különböznek a zimbabwei bankjegyektől (vagy a klasszikus hasonlattal élve a régi baseball kártyáktól): épp annyit érnek, amennyit hajlandó értük fizetni valaki az adott pillanatban. Az osztalékfizető részvények árfolyama ugyanakkor sokkal stabilabb, mivel könnyebb és értelmesebb őket a folyamatosan érkező és növekvő osztalékok mértéke szerint értékelni. (Ettől persze még ingadozik az árfolyamuk a piaci hangulat hullámzásával, de a statisztikák szerint esetükben a kilengések mértéke kisebb.)

Maradok osztalékbefektető

Nem vagyok spekulációellenes, ha valaki képes ésszel, szigorú határok behúzásával művelni ezt a műfajt. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a befektetendő pénzem java (esetemben több mint 95%-a) olyan eszközökben van a legjobb helyen, melyek kiszámíthatóan növekvő passzív bevételeket termelnek. Csak az ilyen eszközök tudják biztosítani azt a szabadságot és függetlenséget, ami számomra alapérték.

Szépek ezek az 1500%-os hozamok, a hírek viszont ritkán szólnak azokról, akik szerencsétlenül bevásároltak valami másba, aminek épp az ellenkező irányba indult meg az „árfolyama”. Ebbe is érdemes belegondolni.