A Four Thousand Weeks című könyv ihlette a májusi FALCON Method hírlevél bevezetőjét. Eddig háromszor olvastam el az „Időgazdálkodás halandóknak” alcímű irományt, és a legutóbbi alkalom során elköteleződtem, hogy alávetem magam a 11. fejezetében leírt „kihívásnak”.

A Harvard Egyetemen művészettörténetet tanító Jennifer Roberts azt a kurzusindító feladatot szokta adni hallgatóinak, hogy menjenek el egy helyi múzeumba, válasszanak ki egy festményt vagy szobrot, majd nézzék azt kerek három órán keresztül. Telefont, laptopot és egyéb figyelemelterelő eszközt tilos bevinni, csak a műalkotást és a bennük lejátszódó élményeket, tapasztalatot szabad figyelni.

A cél, hogy lejöjjenek a hallgatók a mindennapi pörgésről, és saját bőrükön tapasztalják meg, nincs hatalmuk az idő felett: akármit csinálnak, nem tudják kontrollálni a dolgok történési sebességét. A kísérlet során általában gyökeresen megváltozik az alanyok időhöz való viszonya, ahogy a türelmetlenségük is szertefoszlik. Beszélek erről (és a befektetési relevanciákról) a hírlevél bevezetőjéhez készített magyar videóban, ahol egyben be is vállalom, hogy én ezt bizony kipróbálom. Nem vártam vele a május elsejei FALCON megjelenésig…

A szombati telefon- és netmentes napom ideális időpontnak ígérkezett. Elhatároztam, hogy megcélzom a Szépművészeti Múzeumot, ahol nem vagyok épp gyakori vendég. Tömegközlekedéssel mentem, és a megállóban szembesültem vele, hogy 7-8 percenként jár a villamos. Normál esetben ez hosszú időnek is tűnhetne, de most épp 180 percig készülök nézni egy festményt, ami máris kicsit átkeretezi a dolgokat.

A múzeum előtt kígyózó sorok, és megtudom, hogy a Hieronymus Bosch kiállítás miatt kb. másfél óra lesz bejutnom. Az első reakcióm: kizárt, hogy itt várjak másfél órát! A második, hogy épp türelem terén jöttem némi tapasztalásért, szóval nem futamodok meg. Olvasok… halad ez a sor, szerencsére.

Mivel fogalmam sincs, milyen festmény elé kellene leülnöm (vagy állnom?) három órára, először végignézem a Bosch kiállítást, ami a tömeg miatt nyilván nem a legalkalmasabb a feladatra. Még egy gyors kaja a múzeum büféjében, mert eddigre kb. 15 órája nem ettem, és nem szeretném a közelgő élményt hangos gyomorkorgással tetézni. A büfézés után viszont nem találok több elfogadható indokot a további időhúzásra. Megkeresem, hol vannak a Szépművészetiben olyan festmények, amik előtt nem hömpölyög tömeg.

Kilyukadok az első emeleten, az európai festmények között, és azonnal eldöntöm, hogy vallási témájút nem nagyon szeretnék. A múzeum ezen részén kellemesen kevesen vannak, így ha végre találok egy „megfelelő” képet, akkor indulhat az óra. Egy teremőr megszólít, hogy nem lehetne nálam a táska, ami pedig nálam van… de legalább alkalmat ad, hogy megkérdezzem, hogyan lehetne itt ülve nézelődni. Kiküld hordozható székért. Ez is megvan, ráadásul kifelé menet megláttam egy sötét képet, aminek a hangulata valamiért megfogott, és a festőjéről se tudtam semmit, ami befolyásolhatna. Tökéletes választásnak tűnik.

Frederik van Valckenborch Viharos táj házakkal című képe lett a téma a következő 3 órára.

Letettem a kis széket. Azt se tudtam, mennyire közelre, vagy távolra kellene a képtől. Elkezdtem állva nézni, miközben az aktívabb napokat is megélt Garmin sportórámon persze első pillanattól ment a stopper. (Átfutott az agyamon, hogy 187 perc a leggyorsabb maratonom… ez durván hosszú menet lesz.) Csak egy jegyzetfüzet és egy toll volt nálam, hogy a legfontosabb felismeréseket vázlatosan rögzíteni tudjam.

2’ (pontosabban 1 perc 59 másodperc elteltével): Biztos őrültnek néznek. Senkinél nincs szék, tuti mindenki engem néz… de én akkor is a képet figyelem.

10’: Merről fúj a szél? A fák és a ruhák mást mutatnak, szerintem. Vajon az ember a hídon valamelyik másiknak a családtagja? Honnan jön a fény, és miért pont így?

15’: Egyre közelebb jön a teremőr. Egyre több kérdésem van a képről.

23-24’: Tuti másik képet kellett volna választanom, de én ezt elölről el nem kezdem! Pont, ahogy a könyvbeli tapasztalásoknál olvastam.

30’: Végem van. Megváltás lenne, ha lelőnének.

40’: Milyen napszak lehet a képen?

46’: Hát itt végképp semmi nem fog történni, akármeddig várok! Mondjuk rájöttem, hogy ahogy hátrébb lépkedek és kitakar az oldalsó fal, a teremőrnek közelebb kell jönnie, hogy lásson. De közben a másik termet is figyelnie kellene. Mekkora felfedezés…

69’: Ott egy kutya! És én ezt 69 percig nem vettem észre, pedig ülve, állva, közelről, távolról, minden irányból ezt a festményt nézem. Durva.

85’: Nincs az az Isten, hogy ezt elölről kezdjem, vagy valaha újracsináljam!

97’: Megáll egy csaj a párjával, és ő is kiszúrja, hogy gond lehet a szél irányával. Neki mondjuk 20 másodpercig tartott.

113’: Működik a nyájhatás. Mióta itt ülök, minden elhaladó megáll ennél a képnél és úgy nézik, mintha valami különleges darab lenne, és látniuk kellene rajta valami extrát. Véletlenül kitéptem a futócipőm talpából egy darabot.

136’: Nem lóghatna úgy a kutya füle, miközben előre szökellő futómozgást végez. Ebben biztos vagyok, napi szinten látom Larát így futni. Viszont ha ezt benézte Frederik barátom, akkor lehet, hogy a szél és a fények sem tökéletesen átgondoltak? Egyre több kérdésem van. Folyamatosan elhaladnak emberek a festményem előtt. Náluk tuti mélyebben ismerem már ezt a képet.

150’: Már nagy ívben kikerülnek. Gyanúsan méregetnek, és a képet is.

175’: Nem is olyan terebélyes a nő szoknyája, mint amilyennek eddig láttam.

Amit tapasztaltam: Egyre gyorsabban ment az idő. Az utolsó óra összehasoníthatatlanul könnyebben elszállt, mint az első. Egyre kevésbé érdekelt a külvilág, hogy ki mit gondol. 69 percig tartott észrevenni valamit, ami végig a szemem előtt volt! Vajon az élet hány területén nem várom meg ezt a „69 percet” a döntéshozás vagy éppen ítéletalkotás előtt?!

A kísérlet végére bárkivel el tudtam volna beszélgetni a képről, és a felmerülő rengeteg kérdésemről. Nem a tutit akartam volna megmondani, hanem mások véleményét, meglátásait ütköztetni a sajátommal. Egész más hozzáállás…

A befektetési tevékenységemen messze túlmutató hatása és üzenete van ennek a kalandnak. Számomra egyértelműen megérte.

U.I.: Ha bevállalod, válassz másik képet :)
Biztosra veszem, hogy az első óra után (is) észreveszel majd valamit, ami mindvégig a szemed előtt volt, mégsem láttad meg. Transzformatív hatása lehet egy ilyen élménynek (amihez foghatót nem adhat, ha csak olvasol róla).